Kovács Jolánka Napóra-díjban részesült Szávaszentdemeteren, amelyet az ottani (Sremska Mitrovica) Sirmijumart Kultúrközpont adományozott többéves fordítói közreműködéséért a kultúrközpont Képzelet és álmok elnevezésű nemzetközi gyermek- és ifjúsági verspályázatának realizálása kapcsán. Ez volt a mostani beszélgetésünk apropója.
*Hogyan kezdődött a kapcsolat a szerémségi kultúrközponttal?
- A Sirmijumart Kultúrközpont tíz éve hirdet nemzetközi gyermekvers pályázatot, amelyre a fiatalok, általános- és középiskolás gyerekek saját verseikkel pályázhatnak. Engem körülbelül nyolc éve kért fel Nedeljko Terzić, költő, a fesztivál szervezője, hogy azokat a verseket, amelyek Magyarországról érkeznek, fordítsam le szerb nyelvre. Akkor már ismertem a szervezőt, hiszen Terzićnek addig már két verseskötetét is lefordítottam magyar nyelvre. Itt köszönetet kell mondanom még a hódmezővásárhelyi Benák Katalinnak, nyugalmazott könyvtárosnak, akihez én eljuttattam magyar nyelven a pályázatot, ő továbbította az iskolákba, így népszerűsítette Magyarországon ezt a pályázatot, és végül is sok, szép vers érkezett a magyarországi gyerekek tollából erre a fesztiválra. Erről szól a Napóra-díj nekem, egy szép elismerés a több éven keresztül történő együttműködésért, aminek nagyon bízom továbbra is lesz folytatása.
*Azt kevesen tudják, hogy néhány tankönyv szerzője vagy…
- Három tankönyvet írtam, mindhárom az anyanyelvápolást tanuló diákokat segíti, a hatodik, hetedik és nyolcadik osztályosok részére készültek ezek a kiadványok. Tehát azok a tanulók forgatják ezeket a tankönyveket, akik szerb tagozatokra járnak, viszont a magyar nyelvet is tanulják. Közöttük persze van olyan diák, akinek különben a magyar nyelv az anyanyelve, de természetesen vannak olyanok is, akik érdeklődnek a környezetnyelv után, ebből kifolyólag a gyerekek nyelvtudása eltérő, és az ő előrehaladásukhoz járul hozzá a három tankönyv is.
*Sajád köteteidet is vegyük számba…
- Eddig három kötetem jelent meg, a Takard ki a kakadut című, amely novellákat tartalmaz, és 2011-ben látott napvilágot, majd két évre rá, 2013-ban kerülhetett az olvasók kezébe a Jajistenem című, gyermeknovellákat, gyermekekről szóló novellákat egybegyűjtött kötet, és 2018-ban jelentette meg a zEtna Kiadó az egyetlen meséskönyvemet, a Rétesország meséi címűt.
*Egy újabb köteted körvonalazódik-e már?
- Szerintem van már egy kötetre való novellám, de azok mindig valahogy háttérbe szorulnak, nem tudok velük foglalkozni mostanság, meg kiadó sincs, ez az igazság. Ugyanúgy mesékből is lenne egy kötetre való, itt vannak például a rímes meséim, azok – korai még róla bármit is szólni -, lehet, hogy megjelennek az idén, de ez nem biztos, a budapesti AB ART Kiadónál vannak. Időnként írok meséket, több mesét, mint novellát, de kevés az időm, pedig lenne miről írni. A műfordításokra sokkal több időt szánok, és azok a saját írásaim kárára vannak.
Kovács Jolánka 2010 óta foglalkozik műfordítással. Első kötete, a Megtört kenyér, Balázs F. Attila szerb nyelvre fordított, válogatott verseit tartalmazta, amelyet a pancsovai Libertatea kiadó jelentette meg, 2012-ben. Így indult be az egész, ma már 17 műfordítása jelent meg. De ugyanakkor több antológiában is publikálta munkáit. Kéziratban (volt még a beszélgetéskor, de már lehet, hogy meg is jelent) a következő Gion-kötet, a Testvérem, Joáb című. Továbbá egy gyermekregény is kiadásra vár, Zoran Penevski: Sára és az elfeledett tér című könyve. Ennek a gyermekregénynek a „mottóját”, melyet Jolánka nevez így, külön kiemelte, hiszen a könyvben kétszer-háromszor is megjelenik: Az élet kis dolgai legyenek édesek, hogy könnyebben elviselhessük a nagyobb dolgok keserűségét... Erről a mostani helyzetről is beszélgettünk, főleg annak vetületében, hogyan éli meg úgy is mint íróember, vagy a munkájából kifolyólag, mint könyvtáros…
- Azt gondolom, hogy nekem az irodalommal, az írással, fordítással való foglalkozás nagyon segít abban, hogy ne éljem meg a jelenlegi helyzetet drasztikusan. Ez nem azt jelenti, hogy bennem nincs némiképp valamiféle félelem, mert igenis van, különösen látva az embereket az utcán, a boltok előtt, hogy mindenki fél mindenkitől. Amikor a helyzetre való tekintettel bezárták az iskolát, akkor nem mondhatom, hogy megijedtem, hanem inkább megdöbbentem, mint mindenkiben, bennem is felmerült a tengernyi kérdés: most ez tényleg igaz? meddig fog tartani? mikor lesz vége? mi jöhet még?… Aztán beszerveződik az ember, valahogy mindenki alkalmazkodni próbál, de egyáltalán nem lehet az ilyen helyzetet megszokni. Akár mennyire is próbálom én, személyesen tartalmassá tenni az életemet, az írással, vagy akár a kertészkedéssel akár, az emberben van egy mélyen megbújó félelem, vagy talán jobban teszem, ha nem félelemnek, hanem bizonytalanságnak nevezem, éppen azzal szemben, hogy bárkivel megtörténhet bármi.
Jolánka egy érdekes dolgot is elmondott – itt már a könyvtáros beszélt belőle (hiszen a muzslyai Szervó Mihály Általános Iskola könyvtárosaként dolgozik): abban bízik, hogy a gyerekek visszatérnek a könyvekhez, mert igaz, hogy mindegyik nebuló szereti a számítógépet, de lehetséges, hogy az online oktatás, éppen azt váltja náluk ki, hogy inkább éhezik a kézbefogható könyveket, keresik majd a barátkozást is, a nem gépi kommunkikációt. Reménykedik abban is, hogy talán a gyerekek felfedezik az otthoni könyvtáraikat, a család könyvkincsei között a nekik való olvasmányokat.
- Kónya-Kovács Otília
