“Búza, búza, de szép tábla búza…”


Vidáman telt a hagyományápoló munka a muzslyai határban, az immár 39. alkalommal megszervezett Aratóversenyen, a többi között a címbe foglalt nóta is felcsendült jónéhányszor. A RÉMUSZ hagyományápolók egyesületének zenészei mindegyik csapatnak elhúzták a nótáját, még a kézzel történő aratás előtt, meg aztán is serényen húzták, igaz meleg volt, habár erre akkor, ott senki sem panaszkodott.

Palatinus Ervin, tanácselnök, az egyik fő szervező örömmel nyugtázta, a versenyzők nagyon ügyesen dolgoztak  és hozzáfűzte, bármilyen döntést is hoz a zsűri, mindannyian győztesek:

-Nagyon fontos a muzslyaiak életében ez a hagyomány, ami a régi időkből megmaradt, mert régen sem volt könnyű megszervezni a kenyérgabona betakarítását. Minden időnek megvolt/megvan a saját kísérő öröme és gondja is. Tehát a mi őseinknek ez a nap a kenyér ünnepe volt, nagy ünnepség, mert amikor arattak, tudták, hogy lesz majd a télen kenyér, kiderült, hogy sütnek-e majd mákos veknit, vagy anélkül maradnak. A mi időnkben szintén egy nagy örömöt jelent, csak az, ami most minket aggaszt, az két dolog, az első gond az, hogy a szárazság kihatott a hozamra, a termésre, tehát nem lesz teljes hozama a búzának, a második nagy gond az pedig az ára. Mindig valaki kitalál egy “mesét”, hogy miért jó, hogy a búza olcsó… – mondta keserű szájízzel a tanácselnök, aki maga is mezőgazdasági termelő, állattenyésztő.

            A rendezvényt hivatalosan Fremont Árpád, a VMSZ alelnöke nyitotta meg, aki arról beszélt, hogy mennyire fontos a mai világban az élelmiszertermelés, és a XXI. században az élelmiszernek az előállítása, megtermelése az egy óriási stratégiai kérdés:

– A búza, a búzatermelés egyidős az emberiséggel, és az elmúlt évszázadok, évezredek során egyáltalán nem tudott veszíteni a jelentőségéből. Most is egy olyan termékről beszélünk, amelyet a világon a legtöbb helyen tudnak termeszteni és óriási stratégiai jelentősége van neki. A mi feladatunk az, hogy felhívjuk a figyelmet magára a mezőgazdaságra, illetve a mezőgazdasági termékeknek a fontosságára. Mindent meg kell tennünk az elkövetkezendő időszakban is annak érdekében, hogy a mezőgazdasági termelőink nagyobb támogatásban részesüljenek, európai szintű támogatásban részesüljenek, mert ahhoz, hogy versenyképesek tudjanak maradni a termelőink, ahhoz erre van szükség, több pénzre, nagyobb területalapú támogatásra, több anyagi segítségre a mezőgazdasági termelők számára.

            A versenyző csapatok többsége évek óta visszajár erre a rendezvényre. Így a tordai csapat is volt az aratók között, Kónya János, a kaszás elmesélte, hogyan készült erre a megmérettetésre.

– Ehhez nem kell nagy felkészülés, csak szeretet a hagyományok irányába, és megfogom a kaszát és kaszálok. Elsősorban édesapámtól tanultam meg kaszálni. Gyerekkoromban én voltam a fiatalabb, én mentem elől, utánam jött a bátyám és apám ment a hátunk mögött, és ő diktálta, hogy hogyan haladjunk. Persze kifáradtunk, míg meg nem tanultuk a kaszának a fekvését, mert aztán már nem volt gond. Úgyhogy azt használom, azt a tudást használom még most is, amit gyerekkoromban elsajátítottam – ecsetelte Kónya János..

            A muzslyai Sötét család is beállt az aratók közé, Erzsébet mint mesélte, már nyolc évesen részt vett az aratásban, kötélteregetőként:

-Valamikor minden kalászt össze kellett szedni, hazavinni a jószágnak nem volt nagy prédaság, mint mostanság, mert szerintem most nagyon-nagyon nagy prédaság van, sok kenyeret eldobnak, nem becsülik meg. Annak idején, ha véletlenül elejtettük a kenyeret, meg kellett, hogy csókoljuk, olyan becsülete volt a kenyérnek, én ehhez tartom magamat a mai napig is, sőt, mielőtt megvágnám, mindig keresztet csinálok az aljára – vallotta be Sötétné.

            Palatinus Aranka a kezdetek kezdetekkor is jelen volt, amikor megálmodták ezt a – ma már – nagyméretűvé vált rendezvényt, nem volt könnyű dolguk annak idején, mert a parasztokat nem volt könnyű rábeszélni, hogy mutassák meg az aratási hagyományt.

-A kezdetekben egy kicsit döcögős volt, mert akik tudtak kézzel aratni, könyörögni kellett nekik, hogy jöjjenek el és mutassák. Ők azt mondták, nem akarnak színészkedni, de végül sikerült néhány házaspárt, idősebb házaspárt rábeszélni, hogy jöjjenek és demonstrálják, hogyan arattak régen. Tehát már a kezdetekkor abból a célból indult minden, hogy bemutassák a jövő generációnak, hogyan takarították be a kenyérgabonát kézi erővel. Később a helyi szintről nemzetközivé vált az aratóverseny. Örülök annak, hogy napjainkban a helyszínen bemutatkoznak különféle kézművesek, termelők, most is az egyik krumpli termelő kis csapatával, a család tagjaival sütik a krumplit, és osztogatják. Tehát ilyen turisztikai jellege is lett az egész aratóversenynek. Az egyik helybeli gombatermesztő gombapaprikást főz, ingyen osztogatják azt az ételt is. A hagyományápolók is főznek birkapaprikást, a nőszervezet főzi a vendégek részére a disznópaprikást, de van itt lángos, sült kolbászt is árulnak, úgyhogy mindenki kedve szerint vásárolhat is.

            Szarvák Imre és családja gondolt egyet, és legalább több száz kilogrammnyi burgonyát készített elő, és folyamatosan sütötték, kínálták a járókelőknek, nézelődőknek, közben egy üstnyi finomságot is főztek, abba ugyancsak hazai termékek kerültek, krumpli, tészta, meg egy kis ízfokozó kolbász.

            Az aratóversenyen a Dobó család volt mindig az, ahol mindig ott nyüzsgött egy pár gyerek is. József elmondta, hogy ezúttal megújultak, hisz Zita unokájukon kívül csatlakozott hozzájuk három kisfiú, Kovács Kornél és a Babinszki fivérek, Ádám és Áron, és akikben látja a jövő kaszásait, akik majd remélhetően 10-15 év múlva átveszik a kaszát, és majd folytatni fogják ezt a hagyományt.

            A fiúkkal arról is elbeszélgettünk, hogy ők hogyan látják, mennyire lehetett ez a munka nehéz, Kornél úgy fogalmazott, “Ha már ekkora (búza)földek vannak és most már a mai világ úgyis kombájnnal arat, szerintem nagyon nehéz lehetett.”

 Valószínűleg igaza van…

  • Kónya-Kovács Otília