“Rétön, rétön, sej, a muzslai rétön”


   Megtartották a hagyományos, 38. aratóversenyt Muzslyán

          Az aratás mindig is ünnepnek számított, hiszen a búza betakarításával az őseink (is) a jövőt biztosították, az életet, a mindennapit, a kenyeret. Manapság már a nehéz, küzdelmes munkát csak bemutatókon, aratóversenyeken lehet látni. Így volt ez Muzslyán is, július első szombatján, amikor immár 38. alkalommal gyűltek össze 18 csapatba verődve a hagyományápolók, hogy felelevenítsék a régi szokásokat, és egy-egy kis parcellán learassák a búzát.

   Reggel hét órakor már érkeztek az első vendégek, akik Vajdaság minden tájáról jöttek, hozták a saját, árnyalatnyi különbségű szokásaikat. Az ünnepséget Saša Santovac, Nagybecskerek alpolgármestere méltatta, aki beszédében a hagyományápoló rendezvények fontosságára hívta fel a figyelmet, őseink szorgos munkájának gyümölcsére. A jelenlevőknek alkalmi, rövid műsorral kedveskedtek a Muzslai Petőfi Sándor MME tagjai: két tánccsoportja lépett fel, a kicsik és a nagyok, majd a vegyes kórus és a citerazenekar, a kis citerás lányok, valamint a nemrégen alakult Cickafark énekcsoport tagjai is aratódalokkal.

   Néhány éve visszamenőleg ennek a műsornak a része – ugyancsak régi időket idéző – egy jelenet, amelyet a zentai Tiszavirág aratócsapat és a helybeli Dobóék rögtönöznek, amelynek az a lényege, hogy bemutassák, milyen egyezkedés folyt, folyhatott le egykoron az aratócsapat és a házigazda között, hogy aztán az aratók is elégedettek legyenek, meg a gazdánál is befejezzék a munkát. Ma már mosolygunk azon, hogyan szeretnének minél többet “kicsikarni” a gazdától, aki nem adja olyan könnyen be a derekát, és végig állja a sarat, majd a legvégén egy kicsit engedve megszületik a megállapodás, és áldomást is isznak rá, majd ezt követően kezdődhet is a munka. 

   A megnyitó műsort követően a versenyzők kivonultak a muzslyai határba, a Napsugaras-tóhoz közeli búzaföldre, ahol hivatalosan Juhász Bálint, a VMSZ intéző bizottságának elnöke nyitotta meg az aratóversenyt. Beszédében arra is kitért, hogy az aratás mindig is ünnepnek számított, nemcsak a kenyér ünnepe, hanem a közösségé is, hiszen a muzslyai egy erős közösség, amelynek sikerült ilyen szép számú versenyző csapattal megszervezni a rendezvényt.

   Az idén is nemzetközi volt a rendezvény, hiszen érkeztek csapatok a romániai Ótelekről és az anyaországi Szarvasról is, de Vajdaság minden tájáról képviseltették magukat a hagyományőrzők.

   A búzaföldre kivonulva a versenyzők mindegyik csapata feltálalta a hozott elemózsiát, őseink étkeit, amit egykoron – igaz nem egy napon – de ki-kiviszegettek a búzaföldekre az aratóknak. A frissensült cipó, zsír, szalonna, kolbász, aludttej, túró, tarhonya, tojás, héjában főtt krumpli, meggyszósz, lekvár, napon savanyított uborka, hagyma – mind ott sorakozott. Meg mindenhol volt sütemény is, hagyományos, mákos kalács, meggyes lepény, kapros túrós lepény. A jó házi pálinka sem hiányozhatott, mert a kaszás attól is kapott némi erőt, könnyebben ment a munka, ha viccelődtek, mondták, hogy meg kell kenni a kaszát. A jó kútvíz is biztosítva volt, néhol cserépedényben, fűvel beborítva, hogy megmaradjon jó hűvösnek.

A szerszámok is gondosan, már előre elkészítetten, jól kikalapálva, megélezve a kasza, de ott volt az üllő, a nagygereblye, a sarló, a kötelek a kévekötőnek. A zsűri szemügyre vesz ilyenkor mindent, de hibát már nem nagyon találnak, mert mindenkibe jól belerögződött, mi a hagyomány, mit kell bemutatni, hogy ne vesszen feledésbe, hogy egy-egy újabb nézelődőnek élményt biztosítsanak.

   Az idén a muzslyai versenyre szánt parcellát a régi fajta búzával vetették be, bánkútival, és az egyik versenyző, Szarvák Julianna nagyon örült ennek, hisz, mint mondta, nagyon régen látott ilyen búzát. Annak idején ő maga is járt aratni, és nagyon is szereti ezt a munkafolyamatot. Évről évre nagy örömmel jön, még nagyobb erőt ad neki az, hogy a családjának is fontos ez a hagyományápolás, hiszen a veje felvállalja a kaszás szerepét, és az unokája, dédunokája is a marokszedést, meg a kévekötést. Julianna már legalább húsz éve részt vesz aratóversenyen.

          A titeli és sajkáslaki versenyzők az idén vettek első alkalommal részt az aratóversenyen. A kaszás Sörös Pál volt, aki – mint mesélte – tanyán élt, és bizony fiatal korában sokat aratott, míg nem volt kombájn. A hetvenes években traktorral húzták az arató-cséplőt, aminek az volt a hátránya, ha elpusztult a kutyafej, a kötöző része, amíg azt helyre nem hozták, bizony állt a munka. Pali bácsi szerint mind nehezebb az élet, mert nem fizetik meg eléggé a terményt.

   Dobóéknál talán első évben történt meg, hogy csak kettesben arattak, József és neje, Ibolya végezte el az aratást. Náluk rendszerint nagy volt eddig minden évben a gyereknyüzsgés, ám az unokák, meg a szomszéd gyerekek is lassan felcseperedtek, így más elfoglaltságok miatt most nem segítettek be. József azt is elmondta, az aratási szerszámok közül csak a nagygereblye kerül gyorsan vissza a padlásra, mert nincs rá szükség, viszont a kasza marad, mert a here kaszálásához sűrűbben kell, de az üllő, a kalapács is szükséges, meg a kaszakő úgyszintén.

   A tordai csapatot Kónya János kaszás vezette – de jelen volt még a neje, Ilonka és a Farkas házaspár, Éva és Ferenc -, aki leszögezte, hogy nagyon jó a kis aratógárdája, mert mindenki tudja a dolgát, és szeretik a hagyományápolást. Amire náluk felfigyelt a zsűri, még törött babot is hoztak reggelire. Közben arról is szót ejtett, hogy bizony manapság még a nap se úgy kel fel, mint régen, úgyhogy a papkévét is úgy helyezik el, ahogy el tudnak igazodni.

          Egyedüli csapat volt a székelykevei, amelynek női tagjai – Gáspár Irén és Bogos Lúcia – dalolva, nótaszóval végezték a munkát, mint vallják, nem volt nehéz, mert ők ebbe bele vannak szokva, hisz kislány korukban is jártak a szüleikkel aratni, a régi hagyományokat pedig nem lehet elfeledni. Felidézték, hogy egykoron nagyon keményen megdolgoztak a mindennapi kenyérért, és náluk mindig is a kenyér volt az első helyen, amit becsülni kellett. A kenyeret nem volt szabad eldobni, nem volt szabad vele játszani, még a morzsáját is össze kellett gyűjteni. Az egyik asszony mesélte, hogy ők hetes kenyeret ettek, hetente egy alkalommal, kemencében sütötte meg az édesanyja a két nagy cipót, és a kenyérnek külön helye volt, a szekrényben. Nem volt belőle eldobva egy falatnyi sem, de még a kukába se került, sőt a kutyának se jutott belőle. Ha száraz volt, készítettek bundás kenyeret, de akkor is elfogyasztották.

  • Kónya-Kovács Otília