A muzslyai aratóversenyen mondta a legidősebb arató, Szarvák Julianna, hogy ez olyan, mint a játék, egy keveset dolgoznak, de csak annyira, hogy bemutassák a jelenlevőknek, hogyan is arattak egykoron, kézzel. Minden évben mondja, ez lesz az utolsó, aztán mégis csak ráadásként elmegy aratni. Soha nem érezte nehéznek az aratást, mert szerette ezt a munkát, és annak tudatában, hogy a családnak lesz kenyere, valóban örömmel tették a dolgukat.
– Régen másképp ment minden, régen nem volt ez a nagy terítés. Szegényesebb volt, volt hajába krumpli, szalonna, tojás, aludttej, túró. Semmi más. Egy kis pálinka, ha volt az embereknek, semmi más. De most már olyan bőségesebben mutatunk be mindent, nem úgy van, mint valamikor, de szép. Ez egy aranyos, szép munka. Én nagyon szeretem. Az idén már nem akartam jönni, de aztán mondom: még az idén eljövök. Mert nagyon szeretem ezt a munkát – mesélte Julianna, aki hozzátette, hatan vannak a csapatban, a többiek viccesen mondták, ő legyen a parancsoló, a megmondható – persze, hogy mindenki tudja a dolgát, hiszen nagyanyaként bizony bevonta az aratás titkaiba az unokáját is. Néha éppen a fiatalok kérésére neveztek be a versenyre.
A muzslyai határban az aratóverseny napján, július első hétvégén, szinte majdnem teljesen learatták a kenyérgabonát. Palatinus Ervin, tanácselnök, helybeli gazda a termésre annyit mondott, hogy eléggé cifra, mert néhol nagyon jó, de van nagyon rosszul termett parcella is.
– A 42. Aratóversenyünk sikeresnek mondható, van elegendő versenyző, látogató, de neves vendégek is érkeztek, sőt velünk vannak az oratórium fiataljai, az óvodás gyerekektől a középiskolásokig, az animátorokig, mintegy 80-an itt nézelődnek, játszadoznak, de a játék mögött megismerkednek ezekkel a régi szokásokkal – mondta a tanácselnök, és a kísérőrendezvények kapcsán hozzáfűzte, a falu apraja-nagyja összefogott, ami Muzslyára jellemző és minden egyesület valamivel hozzájárult a verseny sikerességéhez.
A búzaföldet, majd a versenyzőket is bőven meghintette szenteltvízzel Élias atya, helybeli plébános, akivel közösen mondtak el egy imát a jelenlevők. Az ünnepséget Kerekes József államtitkár nyitotta meg, aki hangsúlyozta, valódi ünnepnapnak számít az, amikor a gabonát betakarítják, mert az egész évi munka gyümölcséből lesz meg a mindennapi kenyér.
Palatinus Aranka helytörténész volt az egyik egyén, aki 42 évvel ezelőtt megálmodta az aratóversenyt, és valóra is váltotta, hogy abban az időben rábírja a gazdákat, hogy vegyenek részt a hagyományok átmentésében.
– A mai napon bemutatjuk, hogy valamikor eleink kézi erővel takarították be a kenyérgabonát, ugyanis az aratás nagyon nagy ünnep volt a parasztember számára, azért mert az egész évi gabonáról volt szó, a kenyérgabonáról, és nagyon függött az időjárástól, és szurkoltak, hogy jó idő legyen, jó termés, hogy az év minden napjára a család asztalára jusson kenyér. Mi a mai napon is, mint annyi éveken át igyekszünk bemutatni a fiataloknak, hogy valamikor kézi erővel milyen nehezen takarították be a gabonát. Mikor befejeződött az aratás, akkor aratóbálakat is csináltak annak idején, ahol megünnepelték a kenyérgabonát, a jó termést.
Hallai Attila, az egyik zsűritag, nemrégen még édesanyjával együtt alkotott egy aratócsapatot, és mint fogalmazott, úgy látja, kiöregszenek a versenyzők, nagyon kevés az utánpótlás.
– Csakis a régi hagyományokat ápoljuk, végignézzük, ki mit hozott reggelire, azután nem a gyors kaszálást értékeljük, hanem a szép kaszálást, figyelünk arra is, hogyan helyezik keresztbe a kévéket, mert azoknak napokon keresztül várni kellett a cséplőgépre, és ha jött a vihar, az eső, nem volt szabad, hogy beázzon. Úgyhogy ezekre az alap dolgokra odafigyelünk. Ma már mindegyik csapat győztesként megy haza, mert azt, hogy eljöttek, elvégezték a kis bemutató munkát, megjutalmazzuk, mert megérdemlik az elismerést.
Berkán Julianna, polgármesterasszony vezette a torontálvásárhelyi csapatot, a Pipacs Nőegylet hagyományápoló csoport az idén először vett részt a versenyen.
– A mi csapatunk a legnépesebb, 14-en jöttünk aratni, megörültünk a meghívásnak, és fel is készültünk alaposan. A reggelink házi készítményekből áll, itt a szalonna, a mangalica szalonna, a házi kolbász, tehát minden, ami itt van, a kenyértől kezdve a kovászos uborkáig, ez mind házi készítmény -mondta a pogármesterasszony, aki azt is elárulta, már javában készülnek a debellácsiak nagy ünnepére, a kukoricanapokra, amely ugyancsak fontos terményünnep a gazdáknak.
Dobóék már nagyon régóta járnak az aratóversenyekre. József derűlátóan állt hozzá a munkához.
– Azt mondhatom, hogy legalább ez a tábla szép tiszta, a búza derékig érő, szép, és szerintem jó is lesz. Mivel magasabb, nehezebb lesz egy kicsit kaszálni, de majd úgy próbáljuk, hogy ez gond nélkül megtörténjen. Annak ellenére, hogy a szerszámok évente egyszer kerülnek elő, mindig átnézem, előkészítem őket a verseny előtt, hogy rendbe hozzam őket, a kaszát kikalapáljam, a gereblyét megnézzem. Valójában a hagyományos szerszámokat hoztam, mint amelyeket az aratáshoz valamikor is vittek: üllő, kalapács, kaszakő, tokmány, kikalapált kasza és a nagy gereblye. Annak örülök, hogy minden évben azért vannak, hogy úgy mondjam, egy évestől egész aggastyán korúakig. Vannak olyanok is, akik még elmondhatják, hogy ők is valamikor részt vettek ilyen aratáson. Vannak olyanok, akik csak most látják majd először, hogy is megy az aratás. Próbáljuk bemutatni azoknak, akik még nem látták, hogy hogyan is csinálták ezt valamikor, és egy kicsit kedveskedünk is ezzel a reggeli terítésen, kínáljuk őket, hogy hadd lássák, valamikor mit vittek aratáskor eleségnek. Természetesen nem mindezt, amit mi ide kihoztunk, hanem az egész aratás alatt, egyszer egyiket, másszor másikat, hogy éppen a has ne legyen üres, és hogy lehessen dolgozni egész nap.
Dobó Ibolya szerint a legfontosabb a terítéken a cipó. Ezúttal is készített tarhonyát.
– Az aludttejre és a kovászos uborkára már előre fel kell készülni, mert azt nem lehet az utolsó pillanatra hagyni, annak idő kell, hogy megsavanyodjon. A meggykeszőcskét is tegnap készítettem, van kalács is, kapros-túrós, meg almáslepény, meg persze a mákos vekni az elmaradhatatlan. A jó hűvös víz is nagyon fontos, a férjem ún. kandzsútökben hozza mindig a bort, abban nem melegszik meg, és persze itt a kaszásnak erőt adó pálinka is.
Dobóéknál szinte mára már minden régi, hagyományos, reggelinél használatos eszköz megvan, beszerezték, de ugyanúgy a szerszámok is a régi időket idézik, igazi kincsekké váltak, amelyekkel már évente csak néhányszor „játszanak”. Emlékként.
- Kónya-Kovács Otília
